Ha azt mondjuk, hogy adat, akkor a mai világban rögtön a számítógépekre asszociálunk, illetőleg a különböző digitális adathordozó eszközökre. Az adat azonban definíciója szerint ismeret, hír, minden, ami információértékkel bír. Ha egy csörgőkígyó megrázza a farkát és ránk néz, akkor az is adat, mivel azt az információt hordozza, hogy támadni fog.
Az adattárolás fontosabb mérföldkövei
Természetesen a digitális adathordozó, illetőleg annak történetéről fogunk beszélni, de előtte azért nem árt tisztában lenni a ténnyel, hogy már a számítógépek előtt is jelentős adatállománnyal rendelkezett az emberiség. Ha az informatikából ismert adathordozás előfutárának ki kell jelölni valamit, akkor pedig az nem lehet más, mint a lyukkártyák.
Lyukkártyák – mint a tájékozódás eszközei

A név nem becsapós, a lyukkártya ugyanis nem más, mint egy papír lyukakkal. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mi köze ennek az adattároláshoz. Ez az eszköz még a középkor találmánya, és először könyvtárakban alkalmazták őket. A régi kolostorok könyvtáraiban az azonos témájú könyvek kártyái ugyanott voltak kilyukasztva, így egy hosszú tűvel ki lehetett emelni az ugyanazon tematika alá sorolt műveket. Hát, valahol itt kezdődött a történet, ami jó sokáig tartotta is magát, mivel az első számítógépek az 1950-es és 1960-as években is még lyukkártyaalapon működtek. A kártyákon 80 sor volt, és egy sorban 12 hely. Innen származik minden programnyelv alapja is, vagyis hogy valami vagy 0 vagy 1 információértékkel bír. Egy bit információ a 0-1 választásnak felel meg, azaz a kártyán egy helyen vagy van lyuk, vagy nincs.

Aztán jött a mágnesesség
Ezeket a lyukkártyákat a mágnesszalagok váltották le az 1970-es években, aki még emlékszik a Delta ismeretterjesztő filmsorozatra, ezekre a mágnesszalagokra is emlékszik, mivel a zseniális Kudlik Júlia minden vasárnap bemondta, hogy az előző héthez képest mennyit nőtt a
tárolókapacitásuk. Ez akkor kb. 108 bit volt, ami egy mai adathordozó esetében durván 10 megabájtnak felel meg. Ha belegondolunk, nem is olyan rossz, ahogy a technológia sem volt az. A streamer vagy DAT kazetta ma is használatban van, ugyanis olcsón és sok adatot lehet rajtuk tárolni. Meglepő lehet, de akár 70 GB-ot is. Egy hátrányuk van, hogy soros elérésűek, vagyis ha keresünk valamit, előbb oda kell tekerni a szalagot, aki játszott kazettás Commodore számítógéppel, bizonyára erre a módszerre is emlékszik. Mindenesetre a mágnesszalagos technológiát a mai napig használják, mégpedig biztonsági mentésekre, mert ha tetszik, ha nem, sokkal megbízhatóbb, mint a HDD vagy az SSD, a felhőről pedig ne is beszéljünk.
Mágneslemez
A flopi és vincseszter szavak a mai 40-es generációnak már egész biztosan ismerősen csengenek. Arról azonban már lehet, hogy kevesebben tudnak, hogy a hajlékony, illetőleg merevlemez szintén mágneses elven működő adathordozó. Eredetijük pedig a bakelitlemez, amit talán mindenki ismer. Érdemes figyelembe venni, hogy ezek a lemezek már bizonyították, hogy 100 évig is meg tudják őrizni a rajtuk tárolt adatokat. Kossuth Lajos beszéde legalábbis még mindig megszólal az eredeti bakeliten.

Működési elve a következő: a mágnesezhető lemezen sávokat alakítottak ki, azokat szektorokra osztották, és fenntartottak egyet a tartalomjegyzéknek. Ha a gép keres egy fájlt, megnézi a tartalomjegyzékben, hogy hányadik szektor, odavezérli az olvasófejet, és máris betölti a memóriába. A hajlékony lemez különféle típusait az adattárolásra használt mágneses korong átmérője és annak tárolókapacitása különbözteti meg. A hajlékony lemezek legelterjedtebb változata a 3,5”-os, 1,44 MB tárolókapacitású lemez volt. Ami a vincsesztert vagy HDD-t illeti, a mai napig nagy (bár egyre fogyó) népszerűségnek örvend, a 90-es években egy 80 MB-os kapacitás már jónak volt mondható, jelenleg a 2 TB-os kapacitás sem ritka már.

Optikai adathordozó
Legismertebb formájuk a CD és a DVD, valamikor hatalmas jövőt jósoltak neki, de mára kijelenthetjük, hogy megbuktak, a bakelitlemezekhez képest legalábbis mindenképpen. A Sony és a Philips cég közösen dobta őket piacra még az 1980-as években. A CD-ROM volt a legismertebb optikai háttértár. A lemez átmérője 8 cm vagy 12 cm volt, vastagsága 1 mm. A 8 cm átmérőjű CD-ROM maximális tárolókapacitása 184 MB, míg a 12 cm átmérőjűé 650–800 MB-ig terjed. A DVD elsőre úgy néz ki, mint egy CD, tárolási kapacitása azonban már akár 17 GB is lehet. A technológia csúcsa a Blu-Ray Disc, azaz a BD, amit a mai napig használunk mozizáshoz, ezeknek az optikai lemezeknek a tárolókapacitása pedig már akár 100 GB is lehet.
Pendrive
Más néven, vagy inkább a technológiát illetően, elektromos adattárolónak is hívják, mivel elektronikusan rögzíti az adatokat, megbízható, és ráadásul sokszor törölhető a tárhely. Valójában egy USB-csatlakozóval ellátott nyomtatott áramkör. Ennél a háttértárnál nem okoz gondot a felhasználhatóság kérdése. A gyártók kereken megadják, hogy élettartamuk 10 év, és ezalatt egymillió írást és törlést bírnak ki, ami pedig a tárolókapacitásukat illeti, már szintén TB-okról beszélhetünk.


Solid State Disk
Ezen a néven lehet, hogy nem mindenki ismeri, de ha azt mondjuk, hogy SSD, akkor valószínűleg mindenki tudja, miről van szó. Jelen állás szerint az SSD-k a legkedveltebb adattárolók. Mivel rendkívül gyorsak és megbízhatóak, a HDD-technológiát szépen lassan teljesen kiszorítják. Az SSD-nek két fajtája van. Az egyik a flash memória, ez nem felejt, a másik a DRAM, amely tulajdonképpen megegyezik a gép memóriájával. Működésükre, akárcsak a pendrive esetében, szintén 10 év garancia van, a tárolókapacitás pedig szinte hetente növekszik, a 2 TB ma már nem számít ritkaságnak.